A Nagy Világ

Pápák harca

 A középkorban a pápákat és a Német-római Birodalom császárait a kereszténység társuralkodóiként tisztelték. Viszályaik egészen a közelmúltig kihatottak Közép-Európa történelmének alakulására.

 A Nyugatrómai Birodalom bukását követő zavaros évszázadokban a pápák megalapozták az európai katalikus egyház feletti uralmukat, ám továbbra is szükségük volt egy nagy hatalmú szövetségesre. Ezért fordultak Nagy Károly frank királyához, akit személyesen III. Leó pápa (795-816) koronázott császárrá. A Karoling Birodalom azonban széthullott, és a fő szövetséges szerepét I. Ottó német király vette át, aki 962-benkapta meg a császári koronát. Az új ország ( a későbbi Német-római Birodalom ) kisebb volt Nagy Károly birodalmánál, mindössze Németországot és Itália északi területeit foglalta magában, császárát azonban az egyetemes kereszténység világi urának, és a pápai hatalom biztosítójának tekintették. 

<-I. Ottó császár birodalmának, későbbi Német-római Birodalomnak térképe.

Hatalmi harcok

 Eleinte a szent római császárok léptek fel a pápákkal szemben. Gyakran beleavatkoztak a pápaválasztás körüli csatározásokban, és percig se haboztak, hogy megfosszák trónjától a nekik nem tetsző egyházfőt, utódját pedig maguk jelöljék ki. III. Henrik ( 1039-1056 ), a clunyi egyház reformmozgalom támogatója volt az utolsó császár, aki így cselekedett. Maga a reform mozgalom is új lendületet kapott azzal, hogy Henrik unokatestvére lett az új pápa IX. Leó néven: 1049-től 1054-ig tartó egyházfőség idején energikus újítónak bizonyult. Utóda II. Miklós pápa ( 1059-1061 ) trónra lépésének évében létrehozta a Bíboros Kollégiumot, és felruházta a testület a pápaválasztás jogával, így véget vettet annak, hogy a római arisztokrácia és a német uralkodók beavatkozhassanak sz egyház ügyeibe.

 Ez csak egy szakasz volt abban  a küzdelemben, amelynek során az egyház megszabadulni igyekezett a laikus (vagyis világi) befolyástól.

<-II. Kelemen volt az első pápa, aki reformokat vezetett be. Megszabadította a szent széket a római arisztokrácia befolyásától. 

 A következőkben már nyíltan összetűzött a pápa és a császár. A császárok mind ez ideig saját jogkörüknek tekintették, hogy birodalmuk területén püspököket nevezzenek ki és iktassanak be. Sokszor ők maguk tartották meg az invesztitúrának nevezett szertarást, amelynek során az új püspök megkapta hivatása jelképeit. Előnyös joga volt ez a császároknak: a püspökök ugyanis nagy hűbérbirtokkal rendelkező császári tisztviselők is voltak, akik azonban birtokaikat –a világi arisztokrácia tagjaitól eltérően- nem örökíthették tovább. 1157-ben VII. Gergely pápa ( 1073-1085 ) rendeletben megszüntette a laikus invesztitúrát, sőt Rómába rendelte IV. Henrik császárt ( 1056-1105 ), hogy kivizsgálja az uralkodó által elkövettet hibákat.

 Válaszul Henrik császár megpróbálta a pápát elmozdítani a trónjáról, az egyházfő azonban kiközösítette az uralkodót. Henrik helyzetét tovább gyengítette, hogy Németországban felkelések törtek ki. A mindenfelől fenyegettet Henrik nem tehetett mást, mint hogy elutazott az itáliai Canossába, ahol három napon át várt mezítláb a hóban, hogy a pápa megbocsásson neki. Ez a híressé vált és az irodalomban is feldolgozott drámai epizód jól jellemzi a pápai hatalom erejét. Ám a harc folytatódott, és csak az 1152-ben megkötött wormsi konkordátummal zárult le, mégpedig a pápai hatalom javára.

 A hosszú és kimerítő invesztitúraharc felszínre hozta a Német-római Birodalom császárait fenyegető veszélyeket: a központi hatalom erőtlenségét a nagy hatalmú német fejedelmekkel szemben ( a császári cím nem öröklődött, az uralkodót a fejedelmek választották). Másrészt szinte lehetetlen volt az egész birodalmat, tehát Németország csaknem teljes területét és az Alpokon túli Észak-Itáliát tartós központi ellenőrzés alá vonni. 

<-Rómában a Quatro Coronati templom freskója. Constantinus adományát népszerűsíti ( valójában egy hamisított ajándékozási okiratot), erre alapozták a pápák  nyugat fölötti fennhatóságuk igényét. Az irat értelmében Nagy Constantinus római császár hálából, hogy I. Szilveszter keresztény hitre térítette, Itáliát és a „nyugati területeket” a pápának adja.

Lázadások és ellenségeskedések

  A hatalmi harc az új uralkodó dinasztia, a Hohenstaufenek fellépésével tovább éleződött. Sorukat I. Frigyes ( Barbarossa azaz Rőtszakállú ) nyitotta meg. A leírások lenyűgöző fellépésű uralkodóként, verhetetlen hadvezérként ábrázolják, terveit meghiúsították az egymást követő németországi lázadások, a császári akarattal ellenszegülő észak-itáliaiak ( lombárdok ) és a pápák ellenségeskedéseik.

<-I. Frigyes, a harcos császár. Uralkodása alatt vált általánossá a „ szent római császár ” megnevezés.

 Ebben az időszakban az ellentétek már tisztán politikai jellegűek voltak. A pápák arra törekedtek, hogy Közép-Itáliában még nagyobb területre terjesszék ki hatalmukat, illetve meg akadályozzák, hogy valamejik nagyhatalom megvesse a lábát a félszigeten. III. Ince pápa mindkét célt vaskövetkezetességgel igyekezett el érni, ráadásul a lehető legteljesebb jogkört követelte a Szentszéknek, mondván: jogában áll megfosztani trónjától az arra méltatlan uralkodót, és mást kinevezni helyére.

 Egy házassági szerződés következtében azonban Dél-Itália és Szicília is a császári birodalom örökrésze lett, s ez alaposan kikezdte a pápai fölényt. Évekig tartó polgárháborúzás és pápai cselszövések után III. Ince végül egy fiatal Hohenstaufen mellet kötelezte el magát, aki 1220-ban II. Frigyes néven elnyerte a császári koronát. Az egyházfő döntése később súlyos hibának bizonyult: Az új császár, aki Szicíliában nőtt fel és sokféle kulturális hatást magába szívott, varázslatos, ám ellentmondásos személyisségé fejlődött. Dél-Itáliai hűbéri birtokait bölcsen vezette, virágzó, központilag irányított királyságokká fejlesztette, és egy ideig úgy látszott, uralma alá hajtja egész Németországot és Itáliát. Túlzott becsvágya végül saját magát is elsodorta. Dél-Itália új uralkodók birtokába került, és ezzel elenyészett az a lehetősége, hogy a császárok kiterjeszék hatalmukat Itáliára.

<-A Canossát Járó IV. Henrik akit VII. Gergely pápa kiátkozott. Kettőjük viszálya a milánói érsekség örökösödési rendje miatt robbant ki: az érsekség területéhez tartoztak a Németországot És Olaszországot összekötő alpesi hágók.

 A pápaság tehát – legalábbis bizonyos szempontból – megnyerte a császársággal vívott harcát. A politikai hatalom megszerzésének azonban nagy ára volt. A kis némt fejedelemségek és itáiai királyságok sokáig nem egyesülhettek területükön egységes nemzetállamokká Franciaország, Anglia vagy Spanyolország módjára, s ennek a történelmi ténynek súlyos következményei még a XX. századi Európa történelmében is érződtek.

Néhány fontosabb évszám:

-          962: I. Ottó az első német-római császár

-          1000: I. (Szent) István magyar király, I. Szilveszter pápátol és                 nem a császártól kapott koronát

-          1049-1054: IX. Leó pápa reformjai

-          1059: A Bíborosok Kollégiumának megalapítása

-          1075: Az invesztitúraharc kezdete

-          1077: IV. Henrik császár Canossa-járása

-          1122: A wormsi konkordátum

-          1152-1190: I. Frigyes (Barbarossa) császár uralkodása: ő                       vezettette be a Szent Római Birodalom elnevezését

-          1176: A legnanói csatában a lombardok legyőzik Frigyes császárt

-          1198-1215: III. ince a pápai hatalmat megerősíti

-          1220-1250: II. Frigyes császár uralkodása 

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat